Kezdem azt érezni, hogy egyre csak lankad a hangulatom. Talán azért, mert közeledik egy bizonyos nap. És úgy néz ki valami rámragadt. Mármint nem kívül, belül. Anyukám mondott pár dolgot. És én tudom, vagy hát merem remélni, vagyis... remélem nem lesz semmi gond. Én erős vagyok, vagyis próbálok az lenni. Tudom, hogy most anyuban éltetni kell a reményt. Én tudom, hogy nem lesz semmi baj. De ő fél. És kezdek én is. Ahogy közelednek a napok, egyre feszültebb itt minden. Remélem nem lesz semmi baj. De mostanában elkezdtem azon filozofálni, hogy boldogok-e a szüleim. De most komolyan. Azzal, hogy bevállaltak engem a testvéremmel együtt, fent kellett hagyniuk a korábbi életvitelüket és már nem csak egy pár voltak, hanem családdá értek. Biztosan más volt nekik. De a munkájuk mellett ez nem okozott gondot a kapcsolatuk mellett? Most komolyan ezen töprengem. Vajon boldog emberként fognak meghalni? Amit még nem akarok egyáltalán. Szükségem van rájuk! Vajon büszkék lesznek akkor a gyerekeikre?