Megszenvedtünk. Vagyis én nem, hanem anyukám. Megtörtént a műtét. Ahogy számítottunk rá, anyukámnak az altatástól lett baja. De szerencsére életben van. Mondjuk írtó magas volt ébredés után a vérnyomása méghozzá annyira, hogy több vérnyomásmérővel sem tudták megmérni. Tudom, hogy gáz, hogy ezt mondom, de mikor anyukámat kitolták a műtőből, úgy nézett ki, mint egy halott, csak nyitott szemekkel. Nagyon rosszul nézett ki. Így még sosem láttam. Elárulom, hogy annyira, hogy ki kellett mennem, mert én rosszul lettem tőle, pedig még vér sem volt, és én bírom az ilyen dolgokat. Úgyhogy nem tudom, hogy mi volt ez. Reggeliztem, de lehet, hogy éhes is voltam. Úgyhogy kicsit ettem és ittam. Apu lekísért a kocsihoz, és rohantunk vissza. Aztán még kicsit rosszul éreztem magam, úgyhogy megkértem aput, hogy kísérjen el wc-re. Addig anyut az intenzívre vitték. Kicsit talán mostmár jobban van, de még nem az igazi. Főleg, hogy nem tud rendesen beszélni, mert ledugtak neki csövet műtétkor, hogy lélegezzen, és gondolom nem mehet az sem tökéletesen. Hajh, remélem meggyógyul. Jelenleg 36 óráig figyelik. De találtak valamit a szívével, úgyhogy félek.

Készítettm egy új menüpontot. New York. Eközbeni keresésemkor megint keresgettem néhány képet, amit ide is kirakhatnék. Mondjuk most nem találtam olyan sok olyan jó képet, mint Londonnál.

~ A féltékenység gyökere mindig az önbizalomhiány, az az érzés, hogy rosszabb vagyok másoknál, az összehasonlításkor pórul járok, vagyis előre felkészülök a vereségre.
~Ha azt látod, hogy sokan megelőztek, gondolj arra: hányan vannak, akik még utol sem értek.

Na jó, lehet, hogy ezek nem annyira jobb kedvre derítők, de legalább nem valami bánat-blog. Tennék én be idézeteket, meg képeket, de akkor azt hinnék, hogy ez egy idézetblog. Pedig nem az. Ide csak kiírom, ami bennem van. Olyan dolgokat, amiket más nem tudhatna meg, olyan más, aki ismer.

Anyu elment. Mikor búcsúzott tőlem, könnybe lábadt a szeme. Megértem. Biztos fél. De nem lesz semmi baj, én tudom. Ő erős. Egyébként ma este is megyünk be látogatni, meg minden nap. Holnap kerül sor a műtétre. Anyu legfőképp az altatástól tart, a szíve miatt. És akkor már el is mondtam, hogy miről volt szó az előző bejegyzésekben.

Ki tudja? Legbelül én is ember vagyok. Én is elkezdhetek félni, nem? Ha néha magamban is akarom tartani az ilyen érzéseket, attól még lehetnek. Nem lehetek egy kőszívű ember, attól, még hogy nem sírok más emberek előtt, vagy éppen nem szeretek másokat vígasztalni, mikor többen is ott vannak. Mondjuk azt azért nem szeretem, mert ilyen esetekben nem ismerem annyira az illetőt, és nem tudhatom biztosan, hogy mi bántja. Szóval az a nagy harci helyzet, hogy már el lehet kezdeni félni. Kedden lesz az, amitől félni kell. Most áruljam el, hogy mi az? Nem akarom. Nem szeretem az önsajnálatot, még akkor sem, ha csak az egyik hozzátartozómról van szó, akkor sem. Bocs, de néha én ezt nyalizásnak veszem, vagy nem tudom. Azokat sem bírom, akik állandóan sajnáltatják magukat. Én meg azért írom le ide, mert itt semmilyen ismerősöm nem látja. Ha mással nem beszélek erről, ki kell írnom magamból. Azt mondom, hogy jobb félni, mint megijdeni. De nem lesz baj, tudom.